Út a Mennyei Pokolba - Salomon Ultra-Trail Hungary

0_22.jpg

Hatalmas várakozással vártam az idei célversenyem, a Salomon Ultra-Trail Hungary-t  és hát el is jött a nap, a nap, amire gyakorlatilag hónapokat készültem. Mondhatnám, hogy éveket, hiszen az elmúlt hét év sporttevékenységének köszönhetem, hogy képes voltam ezt így megcsinálni. Ezzel együtt persze nem csak a versenyt vártam, hanem az évek során talán kicsit túlmisztifikált bűvös 100 kilométeres táv átlépését is. Mostanáig a Piros 85 és a Salomon Szentlászló Trail volt a leghosszabb távom, de ezzel a versennyel végre megérezhettem mit jelent 112 kilométer 4200 szinttel...lábon. Voltak fentek-lentek, eufórikus örömök és kínkeserves nyögések - ahogy egy ultrán azt illik. Elsőhöz viszonyítva szerintem elégedett lehetek, tanulságok persze vannak és ezekből a tapasztalatokból van hová tovább fejlődnöm a jövőre. Első volt, de határozottan nem az utolsó! 

112 kilométer 15 órányi történetének emlékére:

Előzmények

A verseny hete igencsak érdekesen alakult. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a verseny hete kevéssé kedvezett a jó formához, hiszen előtte hétvégén megfázás tüneteit észleltem. Kezdődött egy általános irritáltság érzéssel, folytatódott az orrfolyással, majd tetőzött a hangom berekedésével és köhögéssel. Nagyjából ebben az állapotban értem el a hét közepét, így azon is gondolkoztam, hogy a keddi terepfutás után menjek-e futni még a verseny előtt. Úgy voltam vele, hogy kéne az a csütörtöki laza, mert biztos, ami biztos érezni akarom, hogy mit bírok. Nagyon laza 6 kilométer volt így az utolsó futásom, ami során a "főszereplő" állapotáról, azaz a cipőm kényelmességéről bizonyosodhattam meg utoljára. Csütörtök-péntek szigorúan döntöttem magamba a teát és mellé a mézet, hátha segít a helyzetemen valamicskét. Ezzel párhuzamosan folyamatosan figyeltem az időjárás előrejelzést már előtte héttől és kevéssé boldogan konstatáltam, hogy ebből bizony kánikula lesz vasárnapra. Mindegy, éjjel indulunk, nappal meg haladunk valahogy, ez egy ilyen sport, ami a körülményekhez való alkalmazkodást igényli. Így jött el a verseny előtti szombat.

A verseny előtti órák

Aznapra nem terveztem semmi extrát, azt sejtettem, hogy aludni nem fogok tudni, de a délutánt ágyban fekve töltöttem és pihentettem az agyam. Álmodoztam közben a különböző szakaszokról, érzésekről és nyilván ezekhez kapcsolható vágyakról. Eljött az este, körültekintően bepakoltam a zsákomba a kötelező felszereléseket és minden mást, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges lehet. 21.45-kor már útban voltunk Szentendrére, hogy kényelmesen odaérjünk és legyen idő pakolászni, hangolódni. Nagyjából 5 perc után eszembe jutott, hogy hoppá a vazelin otthon maradt. Jó, mindegy úgyse szokott kelleni mostanában, maradjon. A 10. perc környékén eszembe jutott, hogy a napszemüvegem is otthon maradt, az pedig fontos, mert arra nagy szükségem lesz nappal. Ez remekül kezdődik - gondoltam magamban, aztán irány vissza, felmarkoltam a szükséges holmikat és indulás újra. Lassan eljövőben volt Szentendre, így meghallgattam azt a számot, amit pontosan erre az alkalomra méltónak tartottam és már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy ezt fogom utoljára hallgatni a rajtom előtt. Ez a Bloc Party: The Prayer című száma volt, aminek a szövegét hihetetlen mód idevalónak éreztem. Az M0-ás híd után bekapcsoltam, becsuktam a szemem, hogy magamba szálljak és átadjam magam a közelgő élménynek. Ezt a már-már idilli állapotot kissé rombolta az a pillanat, amikor odaértünk a tavalyi versenyközponthoz. Sehol semmi, csak sötétség. Az egyetlen dolog, amit nem néztem meg rendesen az versenyközpont helyszíne...mondom, ilyen nincs! Gyorsan megkerestük a honlapon, majd a térképen és pillanatok alatt ott voltunk lent az iskolánál. Ez remekül folytatódik - gondoltam ismét és ez ki is zökkentett kicsit a megtalált nyugalmamból. Mindegy, elengedtem, hisz így is odaértünk fél 11 előtt, szóval kényelmesen át tudtam venni a rajtcsomagot. Köszöngetés, beszélgetés a kedves ismerősökkel, majd leültem a kispadra, hogy még egyszer átnézzem és eligazítsam a zsák tartalmát, A tavalyi rajtközpont szerintem amúgy kényelmesebb volt a tornacsarnokkal, itt kicsit zsúfoltnak éreztem a helyet ennyi emberre. Elég gyorsan telt az idő, rajtszám fel, karszalag fel, időmérő óra fel és irány a rajtzóna. 

dscn3353.JPG

Újra itt, immáron felnőve az éjféli rajthoz

Hideg az nem volt, így az öltözeten nem sokat kellett gondolkozni. Az egyetlen, amin agyaltam az a kompressziós szár, hiszen melegben annyira nem szoktam szeretni, viszont hosszú távhoz kötelező felszerelésem. Így mellette döntöttem most is és nagyon jó döntésnek bizonyult utólag nézve, plusz annyira vészes sem volt, hiszen gyakorlatilag mindenhonnan folyt minden, szóval nem volt már jelentősége ennek. Beleborzongató volt a rajtkapuhoz érni és újra látni azt a helyet, ahol egy évvel ezelőtt jártam utoljára. Az csodaszép nap volt, így az emlékek egyből jó érzést keltettek bennem és várakozással néztem az éjszaka elébe. Rögtön be is csekkoltam, kötelező felszerelések ellenőrzése, majd jött az utolsó 20 perc a rajtzónában. Itt mindenféle tartalmú beszélgetések zajlottak a környezetemben, leginkább frissítésről, pulzusról, lehetséges időkről, melegről. Egy ilyenbe én is bevonódtam a frissítéssel kapcsolatban, ahol szóba került a sótabletta használata, illetve részemről a nem használata, meg persze az is, hogy érzésre futok, nem pulzuskontrollal és egyébként nem eszem ilyen spéci cuccokat. Most amúgy kivételt tettem, mert vettem energia ostyákat, amik közül egyet meg is ettem még 30 kilométer körül. Azt követően egyáltalán nem kívántam, így kihagytam az élményt, bár biztos lett volna értelme.

62522820_2233867320196234_2429288804616503296_n.jpg

"Lord, give me grace and dancing running feet, and the power to impress"

Közeledett az éjfél, fejlámpákat felkapcsoltuk és arra gondoltam, hogy most már tényleg itt vagyok...azok a videók, amiken néztem a korábbi éveket és persze a rajtokat az most valósággá válik...itt állok a 112 kilométeres út kapuja előtt! Én kapcsolom fel a fejlámpám és nézem az órát, ami 23:59-et mutat, majd átgördül 24:00-ra.

I. etap Szentendre - Dobogókő (20,2km; 990m)

Az első egyharmadba álltam, talán kicsit előbbre mint terveztem, de nem volt rossz pozíció. Átfutottunk a csodálatos Szentendre sétáló utcáján és mentem a kezdeti lökettel. Nem volt vészes a tempó, haladtam szépen a férfiakat követően. A versenyt most is több mérföldkőre, mondhatni lélektani határra osztottam, Dobogókő, Pilismarót, Lepence, Visegrád, Pap-rét, Skanzen voltak ezek. 

Aszfalt, Bükkös-patak mentén, majd utca fel balra és futás ki az utcákról a poros elnyúló emelkedés felé. Itt persze nagyon egyben volt még a mezőny, érdekes volt, mert úgy mentünk, mintha nem 112 kilométer állna előttünk, hanem csak mondjuk nagyjából 50 kilométer. Szeretek gyorsabban kezdeni és így megtalálni a helyem a mezőnyben, most sem tettem másként. Kiértünk a kietlenebb telkek környékére a Sárga jelzésen, majd egyszer csak az egyik férfi versenyző mondja, hogy ott a szalag, balra kell fordulni. Egy pillanatra tovább néztem egyenesen - ott a Sárga, hmm de a szalag valóban úgy van feltéve, mintha balra kéne menni. Egy kisebb csoporttal elmentünk balra, majd az elöl futó versenytárs elbizonytalanodott az óráját nézve. Akkor mondtam, hogy a Sárga egyenesen ment és szerintem azon kéne menni, mert az az út. Akkor megfordultunk és visszamentünk az útig, ahol újracsatlakoztunk a mezőny érkező részébe. Szerencsére nem mentünk sokat, de magamba persze vertem a fejemet a fába, hogy nem használtam az agyam előbb, hisz pontosan ismerem az utat! Jó, a szalag felülbírálhat jelzett utakat (lásd Pilismarótra lefele), de ez egy zsákutca volt egy házhoz talán. Elengedtem persze ezt is rögtön, ilyen gondolatokkal nem lehet hosszút futni, lépjünk túl a kis malőrön, nem ügy. Sikerült is kisebb gyorsítással visszatalálni nagyjából a helyemre, majd haladtunk szépen tovább. Elértünk a Kő-hegyi turistaházhoz, majd jött a Zöld és a K+. Itt futott el mellettem a későbbi második helyezett női versenytárs, amit viszonylagos nyugalommal vettem tudomásul, mert olyan hét kilométer körül mit is lehetne erre reagálni ugye. Aztán megjelent mögöttem a későbbi harmadik is és még egy női versenytárs, aki végül valamiért kiszállni 62124075_2232890560293910_3708633135437578240_n.jpgkényszerült Pap-rétnél. Egymást előzgetve haladtunk a K+ jelzésen, elértük a S+ jelzést és az első pontot, Lajosforrást, ahol második nőként értem oda. Annyira szorosan jöttünk egymást követve, hogy értelme se volt gondolkodni pozíciókon. Ezt követően a harmadik helyen haladtam a Bölcső-hegyre, aminek csúcsa előtt láttuk, hogy a közvetlen előttünk haladó boly tagjai elkevertek, hiszen nem kanyarodtak le balra a jelzésen, hanem a másik ágán a tetőre indultak el. Utánuk kiabált az előttem haladó férfi versenytárs és mentünk tovább a P+ felé. Itt nagyon kellett figyelni, hiszen elég benőtt részen megy a P+ ezen szakasza, de mivel ismertem az utat, így nem aggódtam. Aztán elfutott mellettem jó tempóban a Pap-rétnél kiszállt női versenytárs, őt követve a későbbi második helyezett is. Elnéztem a mozgásukat és két dolgot konstatáltam: 1) ha így haladnak a végéig, akkor elég szép időt fognak menni, nem érdemes loholnom utánuk, 2) ha most nagyobb tempót futnak, mint amit ez a szakasz megkívánna, akkor az vissza fog ütni és felfuthatok rájuk. A tavaszi versenyeken elég nagy gyakorlatot szereztem a versenytársak utolérésében, igaz ez eddig tét nélkül, kizárólag férfi versenyzőkkel került kipróbálásra. Ez a rész volt a mi távunkon a Petzl Lightmare szakaszverseny, ami most egyáltalán nem hozott lázba. Persze, klassz az a fejlámpa, amit kínáltak, de ennek most nem volt helye a fejemben. Dobogókő azért tiszteletet parancsoló, nem célszerű szórakozni vele, így ehhez mérten kívántam ezt a részt megcsinálni. Hatalmas megkönnyebbülés volt felérni és hazai pályán érezni magam, majd a pontra odaérni. Itt érdekes volt, mert azt mondták én vagyok a második lány, de az első is itt van a ponton. Tényleg ott volt, éppen frissítette magát, de nem értettem, hogy hová lett az a versenytárs, aki még előttem volt? Ezen gondolkozva fogyasztottam én is, töltögettem a kulacsaim, majd rögtön indultam tovább.

II. etap Dobogókő - Pilismarót (44,7km; 1697m)

Hihetetlen lendületet éreztem, nem csak azért, mert az élre álltam a lefelén, hanem azért is, mert itt rengeteget futottam az elmúlt hónapokban. Imádom ezt a helyet, irány a Kék lefelé, majd Zsivány-sziklák és tovább. Nagyon jó volt az éjszaka közepén futni erre, sokkal jobban éreztem magam, mint ahogy elképzeltem. Eljött a Zöld leszórt köves része, ahol hatalmas eséstől mentettem magam aláfordult bokával. Kicsit visszább is vettem a lendületből, mert baromira nem hiányzott sem az esés, sem a bokasérülés. Kanyar a P+-re, kocogás felfele, majd gyaloglásra váltottam egészen a betonútig. Ezt követően jött a technikásabb lejtés, ahol végképp ésszel kellett lefelé menni. Átugráltam a kidőlt fákat, húzott a lendület a lejtőn. Imádtam. Leértem a Pirosra, ahol előkotortam a sós-karamellás ízű energia ostyát. Nem kívántam kimondottan az ízét, de úgy voltam vele, hogyha már hoztam, akkor vegyük hasznát, próbáljuk ki. Elnyammogtam a lefelén, jött a Kék barlang és a következő mérőpont is Klastrompusztán. Itt már első nőként köszöntöttek, ami csak fokozta a jó hangulatomat és már kanyarodtam is tovább vissza az erdőbe. Egészen az emelkedés aljáig futottam, onnan nem, inkább gyalog terveztem haladni a Pilis-nyeregig. Egyszer csak utolért egy férfi versenytárs, aki kérdezte, hogy beszélek-e angolul. Mondom yes, of course. Az egyik Izlandról érkezett versenytárs ért mellém, így rögtön kérdeztem is tőle, hogy mit szól az időjáráshoz, hogyan tervezi a menetét. Mondta, hogy nagyon tart a melegtől, hisz neki ez már extrém hőfok, ami nappal várható. Sokat beszélgettünk a felfelén terepfutásról, versenyekről, távolságokról, edzésről, erdei állatokról. Nagyon tetszett neki egyébként a Sárga jelzés felfelé, főleg amikor már szűkebb ösvényre értünk. A Pilis-nyeregtől futásra váltottunk és azzal szórakoztattam magunkat, hogy tükör fordítottam neki angolra a következő helyszíneket, ahová mentünk - így értünk el "Eagle's Nest" (Sasfészek) felé, majd le "Pilissaintsoul"-ra (Pilisszentlélek). Méltattam neki kicsit a Pilist, mint gyönyörűséges hazai pályám, ami egyébként neki is nagyon tetszett eddig. Nagyon várta már a frissítőpontot, így mondtam neki, hogy már nincs sok odáig, már csak egy lefele van a kulcsosháztól. Elképzeltem, hogy milyen érzés lehet vajon a teljesen ismeretlenben futni, amikor tényleg nem tudni, hogy mi van az ember előtt. Magamban elismeréssel tekintettem mindenki felé, aki először járt erre, hisz nekem rengeteg lehetőségem volt ezeken az ösvényeken futni, nekik pedig minden út új volt. Leértünk a pontra, ahol nagyon jó hangulat volt és rengeteg ember. Ennyi embert tán még soha nem láttam ezen a helyen egyszerre. Kértem colát és vizet az üvegeimbe, majd kérdezte az egyik Crew, hogy a többi nőről mit tudok? Mondom neki, hogy semmit, Dobogókőn láttam a másodikat utoljára, azóta nem. Igazából nem is értettem a kérdést, hiszen elsőként értem ide - mit kéne tudnom arról, hogy mögöttem mi zajlik? Nem nézegettem hátra, haladtam a saját tempómban. Ráadásul ez még mindig csak 35 kilométer, hátra van 77, így nem is láttam értelmét az esélylatolgatásnak. Irány tovább Pilismarót! A Z+ jelzést kétszer is benéztem edzésen, most a szalagon volt a tekintetem erősen. Nem a jelzésen kellett lefordulni, hanem a bozótoson keresztül kereszteztük a Z+ jelzést lentebb, ami egyenesen a faluba vitt le. Itt már fejlámpa se kellett, hiszen erősen világosodott. Örültem, hogy végre lassanként megszabadulhatok tőle, hisz melegíti a fejem, plusz azt az érzést is adta, hogy haladunk előre, hisz már ránk világosodott! Ott motoszkált persze az is, hogy lassan felkel a nap és vele együtt jön a meleg is. Sebaj, még egészen jó az idő, haladjunk. Még a betonút emelkedőjét megfutottam, aztán kicsit gyaloglásra váltottam. Pálos Kolostor Romjait elhagyva újra erdei ösvényre ért a lábam. Itt már a pilismaróti jelzetlen útja uralta a gondolataim, kíváncsian vártam, hogy mire számíthatok. Elhatároztam, hogy lelassítok amennyire kell, csak le ne térjek a szalagozott útról.

Hirsch-orom, meredek lefelé és eljött az a bizonyos egyenes a Piros kanyarjánál. Na, akkor lássuk mit nem találtam meg a bejárás során! Itt utolértem egy férfi versenytársat, akinek viccesen mondtam, hogy ugye milyen logikusan követik egymást a szalagok a gazosba? Egyik fent, másik lent, kacskaringóztunk az úttalan úton. Aztán eljött egy rézsűs lefelé, ami eléggé csúszós volt. Az állapotokat jól mutatja, hogy éppen csak hozzáértem egy fához és konkrétan kidőlt a helyéről a komplett fa. Innentől úgy voltam, hogy akkor inkább ne bízzunk a kapaszkodásban, közepes lendület és hajrá lefelé. Eljött egy pont, ahol nem láttunk szalagot tovább - immáron negyedmagammal néztük, hogy merre van a helyes út, míg egyikük szerencsére észrevette, hogy ott megy lefele. Irány tovább, egy pillanatra sem szem elől tévesztve a következő szalagot. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor rendes útra értünk, nem csak azért, mert könnyebb volt nem letérni az útról, hanem ez mondhatjuk, hogy normálisan futható is volt. Alig vártam már, hogy leérjek Pilismarótra, hiszen itt végre találkozhattam a privát frissítőmmel is, akinek akartam mondani, hogy minden rendben van velem, haladok szépen. Leértem az aszfaltra, bal kanyar és irány a pont. Nagyon jó hangulat volt itt, ráadásul a tavalyi győztes nő a Crew tagjaként segédkezett a frissítésben. Kifejeztem neki sajnálatomat, hogy nincs a mezőnyben és reméltem, hogy hamar felépül. Itt a privát frissítésem részét képezte a húsleves, amiből ugyan 3-4 kortynál nem ittam többet. Nagyon érdekelt, hogy mekkora az előnyöm, így inkább ezzel foglalkoztam a kortyolások közepette. Azt az infót kaptam, hogy két perc volt Pilisszentléleken, úgyhogy az isteni csemege uborkákkal a kezemben már fordultam is kifelé a kapun. Mivel oda-vissza szakasz volt ez, így nézhettem, hogy jönnek-e mögöttem. Elértem a lecsatlakozást, sehol egy női versenytárs. Hmmm, ez legalább 5-6 perc akkor, nyugtáztam magamban. Itt még a 14 órás időtervemen belül voltam három perccel, szóval ez is elég nagy lendületet adott.

III. etap Pilismarót - Lepence (63,9km; 2617m)

Szakó-nyeregre gyalog terveztem feljutni, nem láttam értelmét az erőlködésnek, hisz tudtam, hogy masszív öt kilométer csak felfele. Láttam magam előtt férfi versenytársakat, ami szintén húzott előre, aztán hátulról utolért egy másik, akivel egész felfele beszélgettünk. A Szakó-nyeregnél rámentünk az előttünk haladókra, majd a lefelén hagytam, hadd menjenek. Eljött Lukács-árok, innentől már a Szentlászló Trail mezőnyével együtt haladtunk. 62256785_2233024456947187_2715901395436830720_n.jpgLeértem Dömösre, ahol nagyon lelkesen várt a Crew ismét. Megtöltötték a kulacsom, bevizezték a kendőm, szóval egész feltöltve indulhattam tovább. Tavaly ezt a pontot kellett meghúznom a szakaszgyőzelemért, most mondtam is a csippantós segítőnek, hogy de jó, hogy idén nem kell hajtanom a szakaszgyőzelemért! Itt végig gyalogolni terveztem, tán a közepén kocogtam bele kicsit. Elhagytam a Szentlászlósokat, utolértem egy UTH-s versenytársat, akivel szinte együtt értünk egy fotóshoz, aki mondta hogy jön utánunk felfelé. Beszélgettünk is, illetve arra emlékszem, hogy szóba került milyen jó lesz majd levest enni a célban. Mondom neki, hogy mindegy mit, csak hideg legyen! Rohadt messzinek tűnt a cél innen, hiszen féltávnál jártunk, vagyis még egyszer ennyi volt előttünk. Felértünk a versenytárssal a Vadálló-kövekhez és kanyarodtunk is tovább a Prédikálószék magaslatához. Itt is gyalogoltam most, nem esett volna jól futni, inkább tartogattam az energiát Lepence felé. A ponton lévő Crew itt is hatalmas szurkolást csapott és vicces volt, mert ellenfényben álltak és csak a szikrázó fényt lehetett látni az útról. Mondtam is nekik, hogy ez olyan volt, mint látni a fényt az alagút végén. Jó hangulatban értem ide is, megkönnyebbülést éreztem, hisz ez egy kemény emelkedése a pályának. Oké, futás lefele Lepencére, ott lesz a segítőm és még frissíteni és kendőt vizezni is tudok újra. Viszonylag rendben leértem a betonútig, majd jött a csalános, ami persze most is lekezelt rendesen. A szár jó szolgálatot tett, így csak a combrészt érintették a csípések. Itt is estem majdnem vagy kétszer, sokat kellett menteni a nehezebben járható csapáson. Elértük a patakot végre, majd aszfalt és egy kanyar után feltűnt a pont. Itt is klassz hangulat volt, azt hiszem ennél a pontnál öntöttek nyakon először vízzel. Feltöltekeztem, kérdeztem egy állást, majd azonnal indultam is tovább az elég sáros, süppedős felfelén. Még itt is a 14 órás időtervem környékét hoztam.

IV. etap Lepence - Visegrád (81,4km; 3079m)

Ezt a részt is gyaloglással kezdtem, majd a fatelep kapujához érve magamra erőltettem a futást. Itt kezdett kicsit nehezedni az élet. Tavaly ez a két szakaszom lett a leggyorsabb és nagyon jól éreztem magam, persze nyilván fele ennyinél jártunk akkor. Most nehéznek éreztem a haladást, ráadásul lettek volna benne futható részek, ennek ellenére kevésbé tudtam rászánni magam a futásra. Jó, Jenő-kunyhóig haladunk így, aztán futunk. Végre megláttam a kis faházat, majd nagy levegő és futás a Spartacus-ösvényen végig. Itt futottam az utolsó terepedzést kedden, próbáltam arra gondolni menet közben. Ismét fotós pont, ráadásul az ösvény leggyönyörűbb részén! Itt futva mindig eszembe szokott jutni, hogy milyen jó képeket lehetne csinálni és most még esély is van rá talán.

62170137_2234362566813376_7626505339390656512_n.jpg

A csodálatos Spartacus-ösvényen

Persze azt tudtam, hogy acélos mozgásra talán nem számíthatok, de legalább futok és ez jó így. Eljött Pilisszentlászló határa, tűző napos földúttal. Itt a maradék vizemet locsolgattam a karomra, fejemre és csak az húzott előre a napon, hogy mindjárt itt a pont, mindjárt frissítek. Végre odaértem, rögtön kértem colát, amit egy lendülettel le is húztam. A megzuhanásom okaként azt láttam, hogy már egy ideje csak vizet ittam, mert nem kívántam a cola ízét. Emiatt megcsappantam kicsit, amit mogyoróval persze próbáltam kompenzálni. Lepence környékén kellett volna valószínű magamba erőszakolni az energia ostyát vagy a húslevesből pár kortyot, ezek talán tompították volna a beütő enerváltságot. Kínáltak paradicsomlevessel, amin egy pillanatra tényleg elgondolkodtam, de mivel még sose frissítettem azzal, így nem mertem kockáztatni. Kifele menet nyakon öntöttek ismét vízzel, ami fantasztikus volt abban a percben. Mire az utcára kiértem már nyoma sem volt a felfrissült érzésnek, csak a tűző napnak, pedig fél 10 körül voltunk ekkor. Sajnos a 14 órás álomidő itt már nem volt meg, de 14:30-on belül még rendben voltam. Jött az Apátkúti-völgy, ez is az utolsó terepedzésem része volt kedden. Az órám ekkor adta meg magát teljesen és mivel nem vettem komolyan amikor 5% alatti töltöttséget mutatott, így automatikusan kikapcsolta magát. Megálltam, kotortam egy powerbankot, és a zsákomra erősítettem az órát, hisz a csuklómon nem tudom tölteni. Sajnos újra kellett indítanom az edzést, amit azért bántam, hisz tudtam, így nem élhetem meg a bűvös 100 kilométerre átgördülést. Mindegy, kit érdekel...menjünk. Ez a rész nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem, futható az egész, mégis néhol gyalogoltam kicsit. Itt ismét volt fotós, szerencsére ott éppen haladósan mentem.  Elértük az aszfaltot, ismét locsolgattam magam, hogy hűljek.

62595470_2234138476835785_894434970980843520_n.jpg

Küzdelem az Apátkúti-völgyben Visegrád felé

Sok "civil" járt-kelt ezen a részen, voltak akik elismerően tapsoltak és buzdítottak, hogy ilyen melegben így menni, hajrá. Ez nagyon jól esett, tényleg sokat adnak hozzá az ilyen apró gesztusok főleg a nehéz percekben. Ekkor már azt is csak közönnyel vettem tudomásul, hogy egy vaddisznó lábának darabja hever az úttesten. Z+ kanyar, majd Zöld és végre irány Visegrád. Az egyik legnagyobb mérföldkőnek Visegrádot tekintettem, hisz innen már csak 30 kilométer!!!! Leértem a forró betonra, rögtön meg is álltam a csapnál, hogy vizezzem magam és az üvegembe is tegyek, amivel a pontig locsolom a fejem, karjaim. A ponton ismét nagy hangulat, de szolidabb kedv a részemről. Szörnyűséggel töltött el a gondolata a hátralévő útnak. Ez is egy olyan érzés, amit elmondani igazából nem lehet szavakkal, csak érezni. Itt találkoztam utoljára a privát frissítőmmel, aki valamelyik ponton mondta, hogy van nála Pepsi is. Ideérve rögtön ez volt a gondolatom, hogy komolyan van nálad Pepsi??? A Coca colától távolodni akartam kicsit, de a Pepsi ízvilága kifejezetten kívánatosnak tűnt. Na, meg persze a szénsavas ásványvíz! Azt minden privát frissítésemnél vételeztem, sőt le is húztam belőle három decis üvegnyit a ponton. Itt azt tudtam meg, hogy 12 perc volt köztem és a második, harmadik között, akik együtt jöttek még az előző pontnál. Ettől nem nyugodtam meg, sőt, azonnal el is indultam, mert 30 kilométerre nem annyira sok az a 12 perc. Itt még mindig megvolt a 14:30-as időtervemnek megfelelő haladás egyébként. 

V. etap Visegrád - Pap-rét (92,1km; 3609m)

Eljött hát ismét a "gyilkos" Visegrád-Pap-rét szakasz. Nagyon sokat futottam ezt a tavasszal pontosan azért, hogy legalább fejben átfogjam a távolságot. Még az is felmerült akkor, hogy esetleg kocogom a Kálváriát majd. Haha, jó vicc volt erre gondolni élesben (bár nem röhögtem rajta), közel 82 kilométerrel a lábamban. Igyekeztem ütemesen haladni, közben elhagytam Szentlászlós versenytársakat. Úgy voltam vele, hogy akármi van, menni kell, nincs mese. Tudtam, hogy fent van a Fellegvárnál egy kút és megjelent előttem a jelenet, ahogy én abban bizony megfürdök. Felértem a parkolóhoz, ismét Crew szurkolás parkolónál és csapnál is. Kinyitottam a csapot, majd jött a buzdítás, hogy jobb állapotban vagyok, mint a férfi versenytársak voltak. Ez tök jól esett, bár elképzelni nem tudtam, hogy ennél hogyan lehet rosszabbul lenni és mégis haladni? Ezúttal nem az aszfalton kellett menni, hanem irány a Kékre le, majd a Bobpályánál ismét fel a betonra. Ezt már futottam megint, ahogy bírtam. Ezen a részen egyedül voltam teljesen. Azt a taktikát próbáltam alkalmazni, hogy számoltam magamba 1-től 10-ig vagy háromszor és közben futottam, majd gyalogoltam és ismét számoltam 1-től 10-ig háromszor. Ez valamelyest működött, mert haladtam vele. Aztán egyszer csak jött egy férfi versenytárs mögöttem, aki mondta, hogy kb. két kilométerrel lehet hátrébb a második és a harmadik nő. Úristen...egyszerre ketten? Az azt jelenti, hogy egy lendülettel elsőből lehet harmadiknak is lenni. Nagyon közelinek éreztem a két kilométert, holott belegondolva azért ezen a részen időben nem kevés volt az. Hálás voltam az infóért, viszont mentálisan jó nagy rúgás is volt, mert éreztem, hogy nem megy annyira a szekér, de mégis húzni kéne. Próbáltam minél többet belefutni a lejtésekbe és az egyenesekbe. K+ leágazás eljött, majd egy újabb csippantás. Ez haldoklás közeli állapot volt, alig bírtam a Crew-nak értelmes módon köszönni vagy bármit mondani. Ezt követően ráadásul még fotós pont is jött egy ismételten gyönyörű helyen, szóval futást kellett erőltetni legalább addig.

62223517_2234034220179544_1071991822395375616_n.jpg

Borjúfő, kommentár nélkül - ez a kép szerintem magáért beszél

Leértünk a réthez, ismét tűző nap, majd a szűkebb ösvény. Innen olyan három kilométer még Pap-rét - magamban ezt próbáltam mantrázni. Igyekeztem futni, a mögöttem lévő férfi versenytárs jelenléte egyébként sokat segített itt, mert valahogy hátulról tolt előre, szóval nagy hála ezért. Eljött a Pap-rétre vezető lefelé, majd végre a pontot is megláttam! Ismét ittam, vittem vizet és colát, valamint az egyik Crew mondta, hogy itt van jég és elkezdte bedobálni a ruhámba elöl-hátul. Magamtól nem tudom, hogy telepakoltam volna-e magam jégkockákkal, de azt kell mondjam, hogy ez valami fantasztikus volt! Teljesen feléledtem ettől a hűsítő érzéstől meg persze attól, hogy elértem a rettegett Pap-rét pontját, már csak 20 kilométer!!!

VI. etap Pap-rét-Skanzen (105,4km; 4151m)

Hihetetlen volt, de futva indultam vissza az oda-vissza szakaszon. A fejemben volt, hogyha közel vannak a női versenytársak, akkor ezen a részen azt látni fogom. Meg persze arra is gondoltam, hogy sietnem kéne, hogy ne lássanak meg, mert akkor azt hiszik már messze vagyok. Ha tudtam volna, hogy 20 perc előnyöm lett a Hétvályús-forrásig!!! 92 kilométer után újra éreztem, hogy élek. Innen már nyomni kell, haladni kell. Aztán eljött a Hétvályús-forráshoz levezető szerpentin, ami már annyira nem esett jól. Itt a combjaimat kezdtem érezni furcsamód, pedig eddig a legbiztosabb bázist mindig ezek jelentették. Az út mentén ült egy férfi versenytárs, kulacsát a kezében szorítva - kicsit elszédült a melegben, de nem igényelt segítséget. Próbáltam haladni és készülni a forráshoz, ahol inni és kendőt vizezni is terveztem. Újabb csippantás a "fal" alatt, majd irány felfele. Itt sokan voltunk, Szentlászlós és Visegrád Trail-es rajtszámosokkal, akik előzékenyen félre álltak, hogy utat engedjenek. Nyögésekkel tűzdelt mászás volt, de ahhoz képest egészen rendben felértem. A bajok aztán Vöröskőnél kezdődtek. Jött a szerpentin lefelé és a combom mellett már a talpamat is érezni kezdtem. Konkrétan két elég nagy hólyagot mindkét lábam talpának szélén, valamint a talpam egészét. Iszonyat volt a lefele, konkrétan kocogtam pár lépést, majd gyalogoltam, majd újra kocogtam. Bosszantott, mert ez gyönyörűen futható rész egyébként. Itt is botlottam egy nagyot, aminek majdnem esés lett a következménye, de sikerült menteni. Leértem végre, majd jött a nem túl kedves P+, ahol persze megint gyalogoltam. Kicsit fentebb sorban álltak emberek egy forrás-szerű résznél. Nem hittem a szememnek, hogy tényleg víz van ott, iszonyat szomjas voltam és a saját nem túl sok frissítőmet a Nyerges-hegyre kellett tartogassam. Álltak ott vagy 8-10-en főleg Visegrád Trail-es rajtszámosok, úgyhogy nehéz szívvel, de lemondtam a sorban állásról, egyúttal a hideg vízről.

Eljött Álló-rét, a 100. kilométerem. Elég sanyarú érzés volt a Nyerges-hegy alá érni így arra gondoltam, hogy ilyen érzés lenne 100 kilométer? Hát....jó. Viszonylag sokan voltunk itt is, a Nyerges-hegy se viccel, szóval kellő alázattal meneteltünk felfelé az emelkedőn. Az utolsó felfelé - ennek örülni kellett volna, de nekem az járt a fejemben, hogy felfele tudok még a legjobban menni, mert lefele nagyon szar. Megittam a tetőn az utolsó kortyom és lenéztem arra a helyre, ahová megyünk. A bejáráson itt készítettem azt a képet, amihez írtam, hogy itt már mindenki csak egyet akar...ez pont így volt. Csak azt az egy pontot próbáltam látni a forróságban úszó Szentendrén. Ezt lehetett volna jól futni, nekem nem igazán sikerült. Gyaloglós, félig kocogós, mindenféle mozdulatot tartalmazó mozgást próbáltam csinálni, csak haladjak. Iszonyat módon égett a talprészem és a combjaim is éreztem már. Ez már szó szerint nyögés volt itt, de egy pillanatra se álltam meg, próbáltam elhitetni magammal, hogy nem fáj ez annyira, menjünk. Ráadásul sejtettem, hogy sok időt veszítek ezzel a mozgással, mert futni kéne bőven. Csak az aszfaltra tudtam gondolni, hogy az egyenletes talaj majd segít. Miért gondoltam ezt? Nem tudom. Itt ismét fekvő versenyző volt a fűben, körötte vagy négyen, lábát magasra emelve próbálták panaszait enyhíteni. Gondolom őt is a meleg nyírbálta meg. Végre aszfaltot ért a lábam, de a helyzet persze nem lett jobb. Elfogyott a frissítésem, szomjazom, forró az aszfalt, hőség van. Gyere már SkanzenRászántam magam a futásra, mert ezáltal is közelebb kerülök a ponthoz. Emelkedő, kanyar és lejtés, majd megláttam a pontot. Végre!!! Azonnal lehúztam három deci colát, majd kértem vizet és colát is az üvegbe, majd jöttek a jégkockák, amiket mindenhova pakoltam magamba. Mindjárt vége, nem hiszem el!

VI. etap Skanzen - Szentendre (112km, 4200m)

Futva indultam el a pontról, de a főút előtt megint gyalogolnom kellett. Iszonyatos meleg mindenütt. A ruhámba lévő jégkockák után nyúltam, hogy kenegessem a karjaim, sőt szopogatni is elkezdtem, majd újra visszaraktam a ruhába, ahol kevésbé gyorsan olvadt. Égett a talpam, fájt a combom és mostanra az órák óta csurom vizes ruháim miatt mindenféle kidörzsölődéseket is elkezdtem érezni. Ahogy olvadt a jég a ruhám alatt, úgy folyt végig a lábamon a víz és leheletnyi módon, de dörzsölődtek a combbelsők is. A hátamat és a nadrág derekánál lévő bőrrészt is kicsinálta a vizes ruházat. Nehéz szavakat találni erre is, mert örülnöm kellett volna az utolsó hat kilométernek, de inkább úsztam a különböző fájdalmakban már. Mentálisan egyébként teljesen rendben voltam és energia szempontjából sem éreztem gondot. Utca, forróság, gyaloglás, kocogás, gyaloglás. Így értem el a főutat, majd csak a zebrára tudtam gondolni, ami a Mária utca előtt van közvetlenül. Mindjárt jön a Bükkös-patak, ott árnyék lesz! Mindjárt vége lesz! Kanyar, híd, Bükkös-patak. Tavaly itt állt a biciklis kísérő, most sehol senki. Számítottam kicsit rá, hogy itt lesz, így reméltem egy kis löketet, de mindegy, magamra kell számítsak. Sebaj, mindjárt vége, menjünk. Muszáj voltam sajna gyalogolni néhol, majd pedig mellém ért valaki és a következőt kérdezte: "megvan a telefonod?" Egy pillanatig gondolkodnom kellett, hogy micsoda? Mi van a telefonnal? Majd oldalra néztem és felfogtam, hogy hát Te vagy, aki segítettél a bejáráson megkeresni a telefonom! Nem hiszem, hogy látszott rajtam, de annyira örültem egyébként neki és volt is egy hangulata annak, hogy pont Ő, pont a cél előtt megjelenik! Tök klassz volt, csak nem igazán sikerült kifejeznem ezt már. Azt azért megkérdeztem hogy tetszett-e neki a 30-as táv.

Elértük az utolsó pontot, ahol a biciklis kísérő is beállt elém. Húúú, az a pillanat mindent felülírt! Újra képes voltam futni rendesen, nem érdekelt a meleg, a macskaköves út, semmi, csak hogy ez már tényleg a vége! Híd, majd a sétálóutcák. Az emberek mindenütt tapsoltak, kiabáltak, úristen, ez nekem szól, tényleg jövök, tényleg megérkeztem, tényleg visszaértem! Eljött a célzóna, rákanyarodtam és csak arra gondoltam, hogy ez AZ a pillanat, ami örökre megmarad.

Az a pillanat, amit elmondani szintén nem lehet. Kanyarodtam, majd a célkaput megláttam. Hmm, nincs kihúzva a szalag, most nincsen vagy mi a helyzet? Aztán láttam, hogy ott van a kapu mellett a földön, így kicsit lassítottam, de mivel nem álltak ott, így bementem csippantani. Aztán kifeszítették a szalagot és mondták, hogy akkor jöjjek be újra. Elég viccesnek éreztem a helyzetet, de sebaj, menjünk. Megfogtam a szalagot a magasba emelve és csak azt tudtam érezni, hogy nem hiszem el, hogy tényleg MEGNYERTEM! Itt a célkapuig nem hihettem el biztosan, hogy megnyerem. Annyi minden történt 15 óra alatt, hogy csak menni tudtam, de vágyakozni a győzelemre nem. 

61995603_2233258263590473_6446794478786183168_n.jpg

Ez a pillanat hónapok legtitkoltabb vágya volt...

Ráadásul megtudtam, hogy három percre jött mögöttem a második, hat percre pedig a harmadik versenytárs. Basszus, eltapsoltam 20 perc előnyömet teljesen az utolsó 14 kilométeren, ez azért durva. Az időmmel nem voltam elégedett, most sem vagyok az, de a körülményeket tekintve azt hiszem jól teljesítettem. Nem tudok nyáron ennél nagyobb teljesítményt leadni, a meleg nem a barátom (most sem lett azzá). Ez a verseny éppen ezért erősen tesztelte a tűréshatárom ilyen szempontból, de képes voltam legyőzni saját szenvedésemet. Képes voltam megcsinálni úgy, hogy nem nyekeregtem a meleg és egyebek miatt folyton folyvást, hanem  beletörődtem, tudomásul vettem, elfogadtam. Mentálisan egyben tudtam maradni ahhoz, hogy a testem átsegítsem a különböző mélységeken. Azt gondolom, hogy ez a 15 óra rengeteget tett hozzám és a további céljaim felé haladásomhoz is. Ebben a futásban benne volt a "szív", ami ugyanúgy elengedhetetlen, mint a kemény, alázatos, kitartó és türelmes munka. Szerettem az éjszakát és szerettem a nappalt is. Egyszerűen szeretem a terepfutást még jobban, mint azelőtt. 

Tanulságok persze vannak, amiket levontam magamnak, hisz még bőven van hová fejlődnöm, így ezzel a gondolattal tekintek a jövőbe. Ezzel a szemmel nézve mondhatom, hogy maradt a pályában, hisz az előzetes legjobb időtervemet elég sokáig sikerült tartanom és még az utolsó 30-nál is benne voltam a 14:30-as időtervemben. A drasztikus visszaesés a Vöröskő után lett, ami a fájdalmak elkerülése miatti sétának tudható be. Ahogy feledződtem először 20-ra, majd 30-40 közé, majd 50-re és 80-ra, úgy kell felerősödni 100 fölé is. Pontosan így kezdtem a hosszabb távokat teljesíteni anno, csak mérsékeltebb szenvedéssel. 

A célban jó érzés volt a sok gratuláció és most a beérkezést követő rövid interjú sem okozott meglepetést, így nagy örömmel tudtam válaszolni a kérdésekre, majd végre egy teljesen más ízt, a jéghideg kakaó ízét érezhettem a számban, ami az elmúlt hónapokban kötelező elemeként épült be az edzéseim utánra. 

dscn3376.JPG

Az érzés, amikor minden újra 100%

Szuper volt Szentendre Duna korzóján állni ismét azzal a tudattal, hogy MEGCSINÁLTAM! Hónapok tudatos, célzott munkája volt ebben, így elégedett lehetek a teljesítményemmel. Ráadásul ezután megtudtam, hogy a Lajosforrás-Dobogókő közötti Petzl Lightmare szakaszgyőzelme is az enyém lett, 16 másodperc előnnyel a második helyezett versenytárs előtt! Ennek is baromira örültem, mert nem foglalkoztam ezúttal a szakaszgyőzelemmel, így a tempómat se nyomtam meg. 

Azt hiszem mindenki nagyot küzdött, aki vasárnap bármely távnak nekivágott, hiszen ebben a hirtelen jött kánikulában kőkemény dolog volt futni. Az éjszakai rész még egészen baráti volt, de napfelkeltétől kezdődően tényleg "túlélőtúrán" (ahogy az UTH férfi győztese fogalmazott találóan) vettünk részt és szerintem mindenki magával és a tűréshatárával harcolt meg leginkább. Éppen ezért gratuláció jár minden célba érkezőnek és persze azoknak is, akiknek most nem sikerült valamiért! 

62619544_2233964666853166_6120526154274177024_n.jpg

 A két kőkemény női versenytársamnak külön hatalmas gratulációm, mert nagyon jót jöttek végig

 

Jövőre elindulni? Na, még jó hogy:)

 

 

A hivatalos képek forrása: UTH Facebook oldal

Szerintem az eddigi legjobb UTH fotók készültek el most, úgyhogy nagy köszönet érte a fotósoknak!

A Crew-nak hatalmas köszönet a törődésért, szurkolásért és azért a hihetetlen hangulatért, amit minden ponton adtak nekünk!