A május a tervezettnek megfelelően a befele fordulással telt, nem versenyeztem, nem hajszoltam a teljesítményt. Alapvetően az Ultra-Trail Hungary 112 kilométeres távjának bejárása volt a fő célom, illetve olyan futások, amiket élvezek és szívesen csinálok. A hónap időjárása elég érdekesen alakult, hiszen hétköznap jellemzően esős, borús, míg hétvégén napos meleg idők voltak. Ez abból a szempontból nehezítette a helyzetet, hogy egyrészt persze vizes és saras pályán futhattam, másrészt viszont szokatlanul melegnek tűnt az idő főleg a szombati napok alkalmával a hétközbeni hűvösebb után.  A tervezett pályabejárást három részletben csináltam végül meg, a hónap első szombatját leszámítva mindegyikre jutott egy. Mindent egybevetve ismételten tartalmas hónap áll mögöttem, ami szerintem megadta az utolsó lökést június 9-hez. Ez volt május:

Teljesített távolság: 372.2 km

Összes szint: 10347 m

Edzésszám: 16

Május első napját pontban éjfélkor rögtön futással kezdtem, hiszen a Sárga 70 túrán vettem részt immáron ötödik alkalommal. Ezt szántam az utolsó hosszabb futásnak, ahova a kötelező felszereléseket is már vittem magammal. Ezeket gyakorlatilag a fejlámpa kivételével egész hónapban hordoztam a zsákban, hiszen most már célzottan így készültem a majdani versenynapra. Egy élmény volt egyébként ismét ez a túra, külön meg is emlékeztem róla hosszabban, így itt már csak annyit teszek hozzá, hogy az éjszakai-hajnali erdő még mindig el tud varázsolni a maga csendjével és hangulatával. Nem mondom persze a pilisvörösvári pont utáni egyedüllét kicsit már nyomasztó volt itt-ott, meg aztán az éjszakai zörejek (amik nem vették el az eszemet és nem borzolták az idegeimet se, hogy egy klasszikust idézzek:) is megadták a kellő aláfestését a dolognak. Mindent egybevetve egészen jól haladtam és elégedett voltam az idővel, amit frissítéssel, megállásokkal együttesen futottam. Érzetre is rendben volt, úgyhogy az éjszakai menettel nem lesz gond, de azért ehhez kellettek azok az évek, amik mögöttem vannak éjszakai haladás kapcsán. Már meg se érzem, ha gyakorlatilag alvás nélkül kell kiindulnom az éjszaka sötétjébe. A hónap pillanata volt az, amikor felfutottam a Törökugratóra és onnan szétnézve konstatáltam, hogy ez bizony most már biztosan megvan. 

Ezt követő hétvégén mindkét napon telibe kaptam a zuhogó esőt, így szombaton csak egy lazább budai körre indultam el. Mindegy volt egyébként, mert a 15 kilométer alatt is szétáztam. Aznap még egész sok emberrel találkoztam a Normafa környékén, szóval nem volt semmi extra igazából. A vasárnap viszont tényleg kemény volt, hiszen mindösszesen Széchenyi-hegy-Normafa távolság kellett ahhoz, hogy teljesen elázzak.

Normafa - nem tolongtunk a Budai-hegység egyik "főutcáján"

A kabátom ugyan elég jól bírta, csak az ujja ázott el, viszont a kabátról lecsurgó víz a térdig érő nadrágot teljesen szétáztatta. Igazából úgy voltam vele, hogy teljesen mindegy, mert ebben az időben védekezni valójában nem tudok érdemben, élvezzük ki az erdő hangulatát. Gyönyörű volt egyébként a szakadó eső, ködös idő, csend és béke. Csak a levelekre zuhogó eső kopogását lehetett hallani. Na, aznap már nem találkoztam senkivel, üres volt a János-hegy környéke és minden egyes út, ahol máskor egyébként sokan járnak. Azon a napon vicces volt, mert a Széchenyi-hegyre érés után csak ültem és hallgattam a szélvédőn kopogó esőt a teámat iszogatva arra gondolva, hogy én ide nem megyek ki megint. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy van-e értelme ismét bőrig ázni a szakadó esőben, miféle edzésértéke lehet ennek. A héten úgyis megvolt már egy 72 kilométeres menet meg a szombati 15, minek még egy elázás? Aztán arra jutottam, hogy bármikor eshet versenyen, akkor is kiülök majd a ponyva alá várni a végét? Ne már...szóval így lett végül 12 kilométeres edzés aznapra is. Persze nem volt eseménytelen az út, hiszen az utolsó nagyjából 200 méteren a Konkoly-Thege Miklós betonútja előtt a Pirosról lefele sikerült egy szépet botlanom/csúsznom valamiben/valamin, ami következtében a sárban folytattam rövid utam. Ahhoz képest nem is ütöttem meg magam annyira egyébként, csak a jobb térdem vertem szét, azzal sikerült felfognom az egész esést. Az esésekkel kapcsolatban van egy olyan "taktikám", hogy botlásnál/egyébnél ráteszek egy lendületet még, ami 10-ből 9-szer megment, ez az az egy volt, amikor esés lett belőle. A lényeg az volt, hogy nem lett belőle olyan sérülés, mint tavaly márciusban egy esést követően. Ez ugyanaz a lábam volt, de jobb szögben kapta, úgyhogy csak nagy ütést és csúszásból adódó horzsolást kapott, mozgásban nem korlátozott. Ha kart ütök az általában a bal, ha lábat, az pedig jobb. Ez már csak így megy. Nincs jelentőségük, hiszen alapvetően nem komoly sérülések ezek annak ellenére, hogy amikor az ember a földre kerülve feleszmél hirtelen minden érintett része ég és fáj. Mondhatom, hogy a hónap legfájdalmasabb pillanata ez volt. Az aznapi elázás egyébként egyértelműen előkelő helyen van a best of elázásaim listáján, hiszen ilyen szinten régen voltam vizes.

A következő héten jártam Csömörön kétszer, majd hétvégére terveztem az UTH bejárás első állomását. Száraz, meleg nap követte ezt az esős hétvégét, de sárból persze kijutott ezen a szakaszon. Ezt teljesen ismertem, úgyhogy nem kellett azon gondolkoznom, hogy merre visz az utam, így tudtam haladni, amennyire a pálya vezetése ezt engedte. Kellően elfáradtam azért Pilisszentlélekre érve, ahol egy gondolat azért motoszkált a fejemben: 

"Innen még 77 kilométer vezet Szentendrére"

Mivel elég lassú futás volt ez, így másnapra szintén egy hosszabb menetet terveztem a korábban megismert Dömörkapu felé. Ez tetszett nagyon a múltkor is, úgyhogy szerettem volna újra megnézni magamnak. Ez a szakasz is a teljes beázásokról szólt, hiszen a Bükkös-patak Kékje már akkor telítve volt, így a patakátkelések gyakorlatilag mindenképpen vízben gázoláshoz vezettek. Az első átkelésnél még ügyeskedtem, de aztán úgy voltam vele, hogy minek? Olyan részeken is víz volt, amiknél korábban nyomát se lehetett látni ennek. 

Alkalmi patakmeder a Kéken

Ugyanez folytatódott a Bükkös patak partján, megduzzadt patakmeder várt, így nyugodt szívvel gázolhattam rajta keresztül, hisz igazából esély se volt megúszni szárazon. Jó kis edzés volt és most még a Lajosforrás felé vezető Zöld háromszög se tűnt végtelennek. Szeretem azt a részt, szívesen is futok erre egyébként. 

A következő héten is futottam két csömörit, majd jött szombaton az UTH bejárás második szakasza, ezúttal Pilisszentlélek és Lepence között. Ettől a résztől tartottam kissé, hiszen a pilismaróti lefelé utat nem tudtam pontosan meghatározni, ami gondokat is okozott. Részletesen kitértem ebben az UTH bejárásos írásban, így csak annyit fűznék hozzá, hogy nagyon kíváncsi leszek élesben erre. A Szakó-nyereg felé egy lábatlan gyíkkal is találkoztam, amiket mostanság sokszor látni a Pilisben. 

Nem minden bot, ami annak látszik

Ami meglepő volt az a Lukács-árok, mert az esőzések miatt arra számítottam, hogy irtózatosan nagy sár lesz. Nem volt sár, sőt szépen tudtam rajta haladni. Rövid frissítés után a Vadálló-kövek, majd Prédikálószék magaslata jött, amit egészen élveztem, hiszen régen jártam itt. Ekkor már tudtam, hogy ez az utam csak Lepencéig fog vezetni, amit nem is bántam meg, főleg a jelzetlen csalános, köves utat figyelembe véve. Ezt a részt úgy zártam, hogy ide nagyon egyben kell megérkeznem, mert extra módon kell figyelni és a mászás is relatíve sok benne. Másnap a változatosság kedvéért megfutottam Pilisszentlászlótól a pályát Visegrád, majd a Pap-rét felé, ahonnan tovább mentem a Hétvályús-forrás és a Vöröskő irányába. Ezúttal csak Leányfaluig mentem, úgyhogy bár a pálya része, de nem mint bejárás futottam ezt a szakaszt. Régi ismerősként üdvözöltük egymást a Hétvályús-forrás emelkedőjével, ami persze frissen sosem tűnik azért annyira "végzetes" csapásnak. Visegrádnál kaptam egy kisebb esőt a nyakamba, de aztán kisütött a nap, úgyhogy a párás erdőben juthattam végül el Leányfaluig. 

A rettegett vöröskői emelkedő valahol a közepén

Ezt az emelkedést nem lehet képpel szemléltetni, ezt élőben kell megérezni, mert itt aztán sokféle gondolat átszalad az ember fejében az avarban kotorva-kapaszkodva. A tavalyi Szentlászló Trail-en emlékszem itt jelzett az órám, hogy lemerülni készül. Mit csinál az ember, ha az órája jelez a Vöröskőre mászás kellős közepén? Megy szépen tovább...ja, nem...hát előre veszi a zsákját, hogy kikotorja a powerbankot és a töltőt. Pont ezen mesterkedtem itt felfele a verseny során, alig tudtam megállni a meredek felfelén a zsákban kotráshoz. Elég nevetségesen hangzik így utólag, hogy cirka 72-73 kilométernél a Vöröskőre mászva ez legyen a legfontosabb dolog. Sebaj, mire felértem a fotós elé, újra a kezemen tudtam az órát és ki is húztuk a célig ezzel a kis lökettel. Idén jóval korábban fog beköszönteni ez a helyzet valószínűleg, úgyhogy meglátjuk mikor és hogyan töltünk majd órát.

Ezt követő héten a szokásos csömöri két futás, majd szombaton az UTH bejárás harmadik, egyben utolsó etapja következett. Ismét Pilisszentlászlóról indultam, de ezúttal végig mentem Szentendréig, cirka 38 kilométeren. Az elején eseménytelen volt az út, Visegrád, Pap-rét, frissítés, majd irány a Hétvályús-forrás. Itt találkoztam egy futótárssal, akinek később komolyabb szerep is jutott, hiszen a telefonom önállú útra térésekor Neki köszönhetően sikerült gyorsan megtalálnom a kidőlt fák között. Természetesen a ráeszmélés pillanata volt a hónap legrosszabb élménye. Ez mentálisan kicsit befolyással bírt a további utamra, így nem igazán élveztem a P+ útját és alig vártam, hogy a Nyerges-hegyet megmászva elinduljak lefelé. Nagyon gyorsan elértem az aszfaltot, ahonnan a Skanzen pontnak helyet adó játszóteret nézve el is merengtem azon, vajon milyen lesz majd ideérni akkor...biztosan nagyon boldog leszek akármi is legyen, hiszen ez már tényleg az utolsó cirka 6 kilométer lesz!

Másnap Lepencéről indultam, hogy az utolsó kimaradt kisebb részt is megfussam, így a Spartacus-ösvény volt a fő célpont. Kicsit lentebbről, így a fatelepről indultam, mert ez az út kicsit biztosabbnak tűnt a térkép alapján. A versenynél a sorompónál mentünk fel, majd tekeregtünk, de nem voltam benne biztos, hogy ráállok az útra, így döntöttem végül emellett az indulás mellett.

 Műszakindítás a lepencei fatelepen

Érdekes volt innen elindulni mert bár nem voltak zárt kapuk, mégis kicsit úgy nézett ki, mint egy magánterület. Elindultam, majd rögtön munkavégzésbe és hátrébb egy nyitott kapuba botlottam, ami egy erdészeti útra vezetett. Itt felsejlettek a fán a régi Zöld jelzései, aminek azért örültem, mert a Zöld ugye fent megy már a Spartacus-ösvényen, így reméltem, hogy valami úton módon, de arra visz. Sőt, ismerős részeket véltem felfedezni a széles erdészeti útban, úgyhogy minden adott volt ahhoz, hogy odaérjek. Aztán jött egy kanyar, egy másik út meg ment egyenesen. Persze, hogy elkanyarodtam, holott az egyenes lett volna valószínűleg a jó út. A térképet elővéve is konstatáltam, hogy bizony ebből Pilisszentlászló határa lesz, így végül visszafutottam a Jenő-kunyhóig a Spartacus-ösvényen, majd ugyanide eljöttem megint. A kilátásért megérte oda-vissza kört futni. 

A kultikus fa, amiről minden itt járónak készül egy fotója

Ezután még persze lefutottam az Apátkúti-völgybe, hogy Visegrádon zárjam ezt a viszonylag laza edzést. Jó volt, hogy nem kell ismét megmászni a Kálváriát és a Fellegvárig menni, onnan át a Pap-rétre. 

Ezt követő héten már visszavettem a terhelésből és három edzést terveztem, köztük az utolsó májusi etapot. Ez azért volt különleges, mert egyrészt hétköznap még mindig ritkán jutok terepre, másrészt viszont ködös, esős és nagyon vizes idő volt. Igazán érdekes hangulatot adott az erdő, hiszen a Fekete-kő környékén elég ködös idő fogadott, esővel egybekötve. Imádtam az erdőnek ezt a hangulatát, így nem győztem csodálni és egyben érezni ahogy a fák lélegeznek ebben az időben. 

Az egyik kedvenc erdei hangulatom a Fekete-kő után

Már ezért az érzésért megérte aznap elindulni és bár Dobogókőre menet a Z+-en keményen beáztam/eláztam, még így is azt mondom, hogy elképesztő élmény volt ez a futás. Ráadásul szerintem itt meg is fáztam kicsit, aminek persze kevésbé örülök, de reményeim szerint ez sem annyira vészes. A jó érzésekhez persze hozzátartozik, hogy előtte kedden bitang jó Muse koncerten jártam az Arénában (hmm, lehet inkább ezután fáztam meg), ami gyakorlatilag nekem is nagyjából az évtized koncertjeként marad számon tartva annyira szuper volt. Szükségem is volt azokra az élményekre, hiszen úgy terveztem, hogy a nehéz órákon majd azok az emlékek lendítenek tovább. 

Z+ Dobogókőre

Szóval volt lehetőség a beázásra, hiszen az ilyen típusú vizeket értelmetlen lett volna kerülgetni. Mondhatom, hogy élvezettel rohantam végig egyébként az átfolyásokon is, tök jó érzés volt gázolni a cipőt árasztó vízben. A ruhám a növényzet miatt ázott el és persze a néhol erősebben szitáló eső miatt is. Ami miatt még különleges volt egyébként az a csend, ami az erdőben volt. Tényleg nem találkoztam senkivel 14 kilométeren keresztül, ami azért elég ritka, főleg a Pilis-tető környékét figyelembe véve. Nyilván közrejátszott ebben, hogy csütörtök délután volt, valamint az is, hogy esős-sáros és hűvös idő. Nekem tökéletes volt, imádtam. 

Erdő, víz, sár, eső...UTH.

A hónap kedvenc terepe nem is lehetne más, mint a Pilis- és Visegrádi-hegység. Gyakorlatilag itt töltöttem az egész hónapomat, amikor futni voltam, az első hétvégén voltam csak a Budai-hegységben. A felkészülés utolsó hónapja során ez nem is lehetett volna másként. Külön nem tudnék kiemelni belőle egy szeletet, mert az egészet egyben éreztem. 

A hónap cucca a Hoka Stinson ATR5, ami remélem gond nélkül jön velem majd 112 kilométeren át. Tavaly egy nagyon szakadt/megvarrt  Stinson 4-es cipővel mentem végig a Szentlászló Trail-en, ott szerencsét és jót hozott. 

A hónap legjobb futóélményéhez most nem emelek ki egyet sem, mert mindnek megvolt a maga helye. Alapvetően élveztem az elázásokat, beázásokat, sarazásokat, még hellyel-közzel a párás szétizzadásokat is. Nem is tehetek másként, hiszen június 9-én ezek közül bármi és akár mind adott lehet. 

A megfázásom végét járom remélem, abszolút optimista hangulatban tekintek a vasárnap éjfél felé. Ha hangom nem is lesz, de legalább levegőm legyen rendesen. Az erő legyen velem, a gyorsaság adott legyen, a taktika pedig segítsen engem. Amit lehetőségeimhez mérten megtehettem, azt megtettem az elmúlt hónapokban. Ma megvolt az utolsó futásom, úgyhogy most már tényleg azon a napon húzom fel a futócipőm legközelebb.

Futni szeretek, az erdőt imádom, mi gond lehet?

Alig várlak drága Pilis-és Visegrádi-hegység, hogy újra az éjszaka sötétjében Beléd vesszek életem első 100 kilométer feletti távján. Még mindig hihetetlen...

"Álmodtam egy világot magamnak" - vajon közeledik a kapuja már?