Az út a cél - UTH pályabejárás három felvonásban

46482675_2115926031990364_4487720209859215360_n.jpg

Egyre jobban közeledik június 9-e, ami egyben az idei év első célverseny - a Salomon Ultra-Trail Hungary időpontját is jelenti. Az elmúlt hónapok gyakorlatilag ennek tudatában teltek és ezúttal ténylegesen mondhatom, hogy célzottan készülök erre a versenyre. Mind a fizikai, mind a mentális felkészülést egyaránt fontosnak tartom, nem volt ez másként ezúttal sem. Keresztbe-kasul futottam a Pilis- és Visegrádi-hegység útjait, gyakorlatilag nem volt olyan hetem, amikor ne jártam volna valamely részén. A legszebb az egészben pedig az, hogy mindeközben egyszer sem éreztem, hogy most célzottan "hajtom" magam egy cél irányába. Persze nyilván voltak nehezebb napok, de alapvetően élveztem, amit csinálok. Ott voltam a hóban, jégen télen, majd futottam a sáros tavasz kezdetében. Mentem esőben és szélben, majd erős napsütésben. Keltem hajnalban és indultam esti órákban. Végül ott álltam éjfélkor május 1-jén Esztergomban, hogy utoljára fussak hosszabban a nagy nap előtt. Szóval elég sok élményt és érzést is adott ez a pár hónap, amíg mondhatom, hogy célzottan az UTH-ra készültem. A felkészülésem utolsó simításai maradtak csupán májusra, így a pálya bejárása és az utolsó könnyed élményekben teli futások.

Úgy terveztem, hogy a verseny előtti hetekben három részletre bontva megfutom az egész versenypályát. A pályabejárás mindig fontos helyet foglal el a felkészülésemben és nem csak a fizikai részében. Ez inkább a mentális ráhangolódás miatt lényeges, hiszen ezekhez az érzésekhez tudok visszanyúlni a nehezebb percekben/órákban. Amikor előhívom azt az élményt, amit a bejárás könnyed óráiban éreztem az aktuálisan fájdalmas szakaszon. Nyilván van egy álomidőm erre a versenyre, máskülönben nem fektettem volna ekkora hangsúlyt a felkészülés folyamatára. Az is igaz ugyan, hogy még nem mentem túl a bűvös 100 kilométeren, így volt is okom komolyan venni a távolságot, hiszen mindig tisztelni kell az utat, amire lépni akarunk. Nagyon sokszor járt a fejemben az UTH, azt nem mondom, hogy ezzel keltem, ezzel feküdtem, de az tény, hogy sokszor jártam gondolatban a pálya valamely ösvényén. Ennek ellenére óriási várakozás van bennem és alig várom már, hogy megint érezzem az éjszaka hidegrázását immáron az éjféli Szentendrén az "elvetemült" 112-esek között. 

33154411_1992061181043517_8657816021832302592_n.jpgMájus 20-án óhatatlanul is eszembe jutottak a tavalyi verseny képei és élményei. Az érzés, amikor ott ültünk a tornaterem padján éjjel egy órakor. Az érzés, amikor elindultunk a rajtba fél kettő után. Az érzés, amikor ütött a két óra és elindultunk 84 kilométeres utunkra. Az érzés, amikor a Sikárosi-réten futottunk a felszálló ködfoltban. Az érzés, amikor Dobogókő után eljött a pirkadat a rózsaszínes fényeivel. Az érzés, amikor a Vadálló-kövekhez értem. Az érzés, amikor a Prédikálószékről átnéztem a Börzsönyre és a felkelő nap fényeit láttam. Az érzés, amikor Lepencére leértem és azt éreztem, hogy már nincs tegnap és nincs holnap, csak a most. Az érzés, amikor a Spartacus-ösvényt először futhattam. Az érzés, amikor az Apátkúti-völgyet csodáltam. Az érzés, amikor Visegrádot érte a lábam. Az érzés, amikor a Pap-rétre eljutottam. Az érzés, amikor a Hétvályús-forrás forrása után felfele kapaszkodtam. Az érzés, amikor Vöröskőt elhagytam. Az érzés, amikor a Nyerges-hegyet is magam mögött tudtam. Az érzés, amikor a Skanzen pontjának vizét fogyaszthattam. Az érzés, amikor a biciklis kísérő nyomában futhattam. Az érzés, amikor Szentendrét megláttam. Az érzés, amikor célszalagot megfogtam. Az érzés, amikor a többi finisher befutóját láthattam. 

Még most is van ebben valami "borzongató", mert nagyon meghatározó érzés volt megélni mindezt akkor. Szóval az elmúlt időszak futásait nagyban jellemezték ezek a gondolataim és persze a felkészüléseim során is sokszor ott voltak a fejemben. Január és április között viszonylag sok versenyen futottam a felkészülésem jegyében, hiszen ezeken tudok nagyobb tempót futni, edzéseken hajlamosabb vagyok nyugisabban menni. Ezek nagyon sokat adtak nekem egyébként, hiszen folyamatosan töltődtem általuk, valamint tapasztalatokat szereztem a különböző távok/terepek futása során. Összességében remek felkészülést tudhatok a hátam mögött, így a végjátékba érve már csak arra kell figyelni, hogy ne rúgjam össze az eddig szisztematikusan felépített munkámat. 

I. szakasz - Szentendre - Pilisszentlélek

Május 11-én terveztem az UTH bejárás első etapját, ami a Szentendre és Pilisszentlélek közötti 35 kilométeres utat jelentette. A május hónap érdekes időjárást hozott eddig, hiszen hétköznap esős-hűvösebb időket élhettünk, míg a szombatok napos, meleg, párásabb időt hoztak magukkal. Az első bejáráson sem volt másképp, így gyakorlatilag Szentendre külterületén már egészen komoly meleg fogadott. A Bükkös-patak partján futva is persze eszembe jutottak a tavalyi élmények, hiszen akkor futottam itt utoljára. Kiértem onnan, majd az utcát követően magam mögött hagytam a sűrűn lakott területeket. A földúton ismét arra jutottam, hogy áldás az az éjszakai haladás! Egészen más élmény a sötétbe veszve menni itt, mint látni magam előtt az elnyúlást és érezni hozzá a nap meleg sugarait. Így is viszonylag gyorsan elértem a Kő-hegyi turistaházat, aminél kicsit muszáj volt

dscn3033.JPGKilátás a Petőfi-kilátóról

időznöm és megcsodálnom a Pilis engem körülvevő domborulatait. A versenyen a sötét éjszakában úgyse látok ebből semmit, szóval használjuk ki a lehetőséget most. Kilátópont (remek kilátással), majd egy nagy kedvenc rész a Zöldön lefele. Ez éjjel is nagyon tetszett, most sem volt másképp. A Kék kereszt jelzés bemutatta az esőzések eredményét, szép kis sár jött össze ezen a részen, ami Lajosforrásig ki is tartott. Ha az idő így marad addig, akkor azt hiszem ez keményen saras szakasz lesz június 9-én is, így erre számítani kell majd. Lajosforrás - természetesen ivás a forrásból, majd Bölcső-hegyre fel, ami így most nem tűnt persze vészesnek. A Piros kereszt egy része kicsit benőttebb lett azóta, viszont mindegy, hiszen rövid szakasz és hipp-hopp ott van a Tölgyikrek Pirosa. Sikárosi-rét, persze ez is vízben volt és a Piros is vizes-sáros szakaszt hozott. Olyan medrek teltek meg erős sodrású patakvízzel, amiket még nem láttam itt. A Piros háromszöget már azzal a szemmel néztem, hogy honnan és mit fogok tudni majd itt megfutni, hiszen viszonylag sokat jártam erre tavaly óta. 

Dobogókő, a 20. kilométer. Itt jött be az újabb szakasz, ami kiegészíti 112 kilométerre a távot. Rengeteget futottam a Zsivány-sziklák felé, szóval automatikusan vitt a lábam lefelé. Szeretem ezt a részt egyébként, így szívesen futok erre random edzésként is. S+, majd elértem a Zöld lejtését, ahonnan a P+ jelzésre kell átkanyarodni. Az éjszakában ez biztosan nagyon sötét és csendes lesz, legalábbis így képzelem el ezt, valamint így is gondoltam rá felfele menet. Kicsit nehezebben járható pontok is vannak benne, de ettől függetlenül jó kis ösvény.

dscn3069.JPGA technikás P+ 

Zöld háromszög, aszfalt, majd a P+ lefele a technikás lejtésen. A múltkor itt vertem be nagyon a térdem, így most fokozottan figyeltem a kidőlt fatörzs átlépésénél. Itt ésszel kell majd jönni lefelé, mert nem elég, hogy szűkös lejtés, de köves is és kidőlt fákkal tűzdelt. Elég egy figyelmetlen lépés, egy pillanatnyi kihagyás és csúnyát lehet esni, szóval nagyon kell majd figyelnem, amikor itt jövök lefelé. Alapvetően akkor szoktam elesni, amikor éppen semmi nem indokolja egyébként, hiszen a speciális figyelmet igénylő szakaszokat mindig körültekintően és kevesebb kockázattal teszem meg. Érdekes lesz ezeken a részeken az éj leple alatt futni, mert a Pilisben persze futottam már sötétben, de ezeken a részeken még nem. Ezt követően viszonylag nyugis szakasz jön, hiszen a Piros jelzés szélesebb út, a vízmosás lefelé is alapvetően jól futható, kicsit lehetnek csúszósabb részei. A Kék barlang jelzésre rátérve viszont megint egy kicsit izgalmasabb út van, mert szűkebb is és a fák egészen belógnak az útra, így kicsit bozótharcos az átverekedés. Itt is érdemes lesz figyelnem a lábam elé, mert botlásra alkalmasnak tűnik. Klastrompuszta ismerős helyszín sötétben is, hiszen a Sárga 70 szintén ide érkezik meg egyik pontjaként. A csap hiányában a frissítés elmaradt, szerencsére nem voltam különösebben rászorulva egyébként.

dscn3096.JPGA büszkén viselt pilisi sár az első etap végén

Itt az emelkedés eleje még egészen jól futható, de ahogy megyünk feljebb úgy kényszerültem egyre inkább gyaloglásra váltani és ez azért a Pilis-nyeregig nagyjából ki is tartott. Itt már azért éreztem, hogy jó lesz megérkezni Pilisszentlélekre, úgyhogy ez a lendület vitt tovább a Sasfészek felé. Természetesen most is tömeg volt ott, így esélyem sem volt a hintához közelebb férkőzni. Olyannyira nem, hogy sátrak övezték azt a területet, úgyhogy rögtön fordultam is lefele a Z+ jelzésre. Ez is egy tipikusan figyelmet igénylő szakasz, mert szűkös ösvény és lejt lefelé, lépcsősorral együttesen. Elvileg itt már akár pirkadat is lehet, de valószínű ésszel kell a lefelét megtolni. Hú, de jó volt leérkezni az első etap céljához, mert a sáros szakaszok azért kicsit elfárasztottak aznapra, ráadásul rendesen volt szint ezen a szakaszon (is). A fűben ülve azért átfuttattam az agyamon, hogy ez bizony még csak 35 kilométer. Ezt követően jön majd egy Szakó-nyereg...egy Prédikálószék...egy Visegrád...egy Vöröskő...egy Nyerges-hegy és a közbenső részek. Végül is meg kell dolgozni azért a 112 kilométerért a 4200 méter szintemelkedéssel, nemde? Alapvetően optimistán zártam az első szakasz bejárását, mert jó időt mentem ahhoz képest, hogy edzés volt és végül is mentem is volna tovább, ha kellett volna. 

dscn3105.JPGOptimista hangulat az első etap végén - 35,2 km; 1495 m 

 II. szakasz - Pilisszentlélek - Lepence

Május 18-án ismét nekilódultam a bejárásnak, ezúttal Pilisszentlászlóig szerettem volna eljutni. Ettől a résztől tartottam a legjobban, mert a pilismaróti jelzetlent egyáltalán nem ismerem, ráadásul a korábbi arra futásom idején ötletem se igazán volt arra nézve, hogy hogyan fogom ezt az ismeretséget megkötni majd a bejáráson. Most erre írhatnám, hogy az órám képes a navigálásra, így track-et rátöltve elvileg nem kellett volna ilyen akadályoztatottságot éreznem, de én szeretem saját erőből megoldani ezt a problémát, térkép és agy segítségével. Elöljáróban annyit, hogy térképem és szerintem agyam is volt, de ezúttal kevésnek bizonyultak a probléma megoldásához. Pilisszentlélekre kiérve nem éreztem azt a könnyedséget, amit szerettem volna érezni. Sőt, kicsit vonakodva szálltam ki és gondoltam vissza arra, hogy de jó volt ide megérkezni egy héttel ezelőtt. Az előérzetem nem véletlen volt ezúttal kevésbé optimista. Összeszedtem magam és elindultam a Z+ jelzésen Pilisszentlélek felé. Ezt a múltkor sikerült megismernem, így most nagyjából elsőre megtaláltam a balos letérést a farakást követően. Kicsit félrevezető egyébként itt a jelzés, mert bőven korábban mutatja a letérést, ahol pedig lennie kéne, ott nincs semmi. Mindegy, a múltkor már benéztem, úgyhogy most sikerült jó útra lépnem. Leértem a faluba, ezúttal nem volt akkora élet, mint a húsvéti itt jártamkor. Eljött a Piros emelkedése, majd beértem az erdőbe és máris a Pálos Kolostor romjai mellett találtam magam, ahol ezúttal nem volt nyüzsgés. Itt kanyargás után kicsit többet kellett megint gyalogolnom az emelkedésen, de elég hamar sikerült felérnem és máris a Hirsch-orom felé futhattam. Ez nagyon klassz út egyébként, itt biztos, hogy az UTH után is szeretnék majd futni. Kicsit kieső rész, így nem hemzseg emberektől, viszont jól futható és a kilátás is csodás. Odaértem a Hirsch-oromhoz és most se találkoztam itt senkivel, csak a gyönyörű tájjal. 

dscn3135.JPGBéke és nyugalom a Hirsch-oromnál

Ezt követően már lelkiekben készültem a jelzetlen szakaszra, hiszen a meredekebb lejtést követően a Piros balos fordulásánál kell elvileg egyenesen tovább haladni. A múltkor láttam egy csapás-szerű valamit, így azon terveztem egyenesen tovább futni. Egészen jól indult a dolog, hiszen úgy tűnt, mintha lenne erre valami. Próbáltam keresni bármi jelet, ami alapján érdemes haladnom, így a semmi híján a fákra festett zöld erdészeti jelölés mellett döntöttem. Elértem egy meredekebb kőfalhoz, amiről csak oldalazva egy kicsit odébb tudtam biztonsággal lemenni. Itt szétnéztem és arra jutottam, hogy megpróbálom betájolni magam telefonos térkép segítségével, hátha valami isteni szikra hatására hirtelen feltűnik előttem egy út. Természetesen nem volt térerő, így a maps sem talált meg engem. Oké, marad a jó öreg papírtérkép. A térkép nem jelöl erre utat, csak lejjebb, persze nem volt ez másképp most sem. Elcsomagoltam és arra jutottam, hogy menjünk tovább mondjuk...arra.

dscn3138.JPGKeresem az utam...nem leltem, de az erdő gyönyörű volt

Törtem az utat az aljnövényzetben és a lehullott avarban, mígnem egy szélesebb utat láttam meg, aminek baromira megörültem. Rögtön el is indultam arra árkon-bokron áttörve és komolyan elhittem, hogy találtam valamit. Olyan szinten megforgattam magam azon a zsebkendőnyi területen, hogy tényleg nem tudtam, hogy a Piros jelzés lentebbi szakaszának örülök ennyire, amiről korábban ugye letértem. Itt egy időre letettem arról, hogy tovább keressem azt a jelzetlent, így ráálltam a Pirosra és haladtam tovább Pilismarót fele. Persze piszkált a dolog, így folyamatosan néztem a jobbos letéréseket, mert a térkép alapján párhuzamosan kell legyen az az út valahol a sűrűben. Még mindig elhittem, hogy esélyem lehet rácsatlakozni, így vergődtem tovább a becsatlakozásokat nézve. Fel is mentem egy emelkedőn, ami végül visszavitt a Pirosra. Onnan elértem a Piros kört, ami tájolás szempontjából jól jött, így megint kivettem a térképet és néztem az átkötőket. Találtam is egy lehetséges utat és el is határoztam, hogy ott elmegyek jobbra. Amint utat láttam, felkanyarodtam, persze emelkedő volt ez is. Mindegy, edzeni jöttem elvégre, csak találjam már meg, amit keresek. Jött egy fára épített vadászles-féleség, majd egy másik rendes vadászles, majd valami fára akasztott hordó-féle és elég erős dögszag. Akkor döntöttem el véglegesen, hogy itt most visszafutok és elég volt a keresgélésből. 

dscn3140.JPGMég mindig keresem az utam...a látképért megérte

A Piros kör végül a Pirosba futott bele, amit a múltkori bejárásomról már jól ismertem. Legyen a biztos aszfaltút, azt legalább már futottam és tudom, hogy odavisz a Zöldhöz. Elértem Pilismarótot, majd mentem tovább a Zöldre és készültem a Szakó-nyereg emelkedésére. Ez másodszorra nem is volt annyira vészes már, mert tudtam, hogy nem szabad bedőlni a "már mindjárt ott vagyok" kanyarulatoknak. Dömösön terveztünk most egy privát frissítést, hiszen az egész úton nem nagyon volt vízvételi lehetőség. A Lukács-árok környékén jutottam arra az elhatározásra, hogy ez a menet most Lepencéig fog tartani, mert azt követően annak az eleje is jelzetlen, ráadásul még a Prédikálószék utáni részen is jelzetlen van Lepencére lefele. Mentálisan odavágott a pilismaróti szerencsétlenkedés, rengeteg időt vesztettem is ott, így nem éreztem magam fejben késznek egy újabb tököléshez. Szentfa-kápolna, rengeteg ember. Eljött hát a Vadálló-kövek magaslata megint. Tavaly hetente jártam erre, mostanság ugyan ritkábban, de még mindig érzületem van ide. Egészen jól mentem rajta egyébként, pedig nem voltam pihent sem testileg, mentálisan pedig végképp nem.

dscn3158.JPGApró szelet a Vadálló-kövek felé vezető meredek részek egyikéből 

Ahhoz képest, hogy lent sokan voltak, itt alig futottam rá emberekre. Eszembe jutott közben a tavalyi menet - mennyire nyomtam a felfelét, hogy megnyerhessem ezt a szakaszt. Jó érzés volt visszagondolni a rám köszönő hajnalra és persze a szakaszgyőzelemre is az órámra pillantva. Szeretem ezt a helyet és a nyáron itt döntöttem el, hogy bevállalom az UTH-t, bevállalom végre a komfortzónán kívüli 100 kilométer feletti út élményét. Ezzel a gondolattal haladtam felfelé és közeledtem az utolsó mászáshoz, ami már a Vadálló-kövek végét jelzi. Felkapaszkodtam az utolsó emelkedésen, megálltam és kicsit nekidőltem az ott lévő kőnek. Szétnéztem...

dscn3160.JPGEzért bármikor megéri megtenni ezt az utat...

Tavaly itt állt fent a fotós, pont itt várta a felérkező versenyzőket. Tavaly ez nagyon nehéz volt, mert eléggé kihajtottam magam a szakaszgyőzelem vágya miatt. Most tét nélkül nézhettem szét. Bár tavaly a verseny előtti hétvégén jártam itt először, azóta pótoltam a korábbi hiányosságaim és azóta is imádom ezt a helyet. Kis gyönyörködés után további emelkedés, hiszen ez még nem a csúcs. A Prédikálószéknél természetesen tömeg volt, rengetegen ültek ott, így nem időztem sokat, már futottam is tovább. Persze itt mindig meg kell állni egy pillanatra, hiszen a csodálatos Dunakanyar panorámáját muszáj megcsodálni és inni erre a látképre. Eljött egy kevésbé szeretett rész, hiszen a P+ utáni jelzetlen tavaly valahogy nem okozott nagy élvezetet. Most nem tűnt annyira kellemetlennek, de ez persze csak a szélesebb útra volt igaz. A Szentendre-Plilisszentlászló-Visegrád összekötő útjára lépve azt hiszem az se lenne meglepő, ha azt írnám, hogy halálfélelmem volt. Nem haladtam rajta sokat, csak egy kanyarnyit nagyjából, de sok motoros és autós is jött rajta, így nagyon szélre húzódtam, mert a kanyarulathoz képest nagy sebességgel jöttek elölről-hátulról. Minden élménykeresőnek javaslom szombat dél körül ezt az útszakaszt, mert itt biztosan megtalálja amire vágyik. Nekem ez most túl nagy adrenalin volt, így alig vártam a letérését. Sáros, benőtt útvonalra léptem, ami tele volt csalánnal. Itt se nagyon járnak emberek úgy egyébként ahogy elnéztem. Nehezen járható volt a kövek, combig érő csalán és a sár miatt is, így most ezt annyira nem sikerült kiélveznem. 

dscn3167.JPGJelzetlen vergődés Lepencére

Ezen a részen futva abszolút örültem annak a döntésnek, hogy Lepencén zárom a második etapot. Nehéznek éreztem ezt a részt a sok jelzetlen miatt, így fizikailag nem is annyira, de mentálisan leharcolt voltam. Arra jutottam, hogy a versenyen ezek már világosban lesznek, úgyhogy abból a szempontból nem lesz problémás, viszont mentálisan nagyon egyben kell lennem ehhez. Persze ott jelölve lesznek a problémás részek, így legalább keresgélni nem fog kelleni. Mindenesetre ide fejben összeszedetten kell jönnöm, hiszen innen még mindig hátra van közel 50 kilométer. 

dscn3181.JPGVisszatért optimizmus a második etap végén - 30 km; 1246 m 

III. szakasz - Pilisszentlászló - Szentendre

Május 25-én indultam neki a harmadik, egyben utolsó szakasz megfutásának. Egy kicsi rész ugyan kimaradt ebből, de azt külön terveztem megfutni, így az utolsó közel 40 kilométeres részt kívántam egyben érezni. Ez bizonyos szempontból a legfontosabb a verseny során, hiszen a célba ezen az úton jutok be. A korábbi években a Visegrád-Pap-rét volt a rettegett rész, így idén erre külön hangsúlyt helyzetem, sokszor megfutva ezt. Az utolsó etapot Pilisszentlászlóról indítottam és a számomra nagyon kedves Apátkúti-völgy patakátkeléseivel kezdtem. Lelkesen indultam el, hiszen egyrészről ezt a szakaszt csukott szemmel is megfutom már, másrészről pedig ez lesz a versenypálya végjátéka, így nagyon fontos, hogy jó érzésekkel a hátam mögött futhassak itt. Hullámzással indult az út le a völgybe, ahol még mindig élvezettel futottam meg a 11 patakátkelést tartalmazó ösvényt. Tavaly a Szentlászló Trail-en jártam itt először és már akkor is nagyon tetszett, így vagyok vele mai napig is. Valami csodálatosan szép ez a környék, mindig élmény erre járni. 

dscn3215.JPGA csodálatos Apátkúti-völgy

A reggeli indulás azért jó, mert általában senki se jár erre ilyenkor. Nem volt ez másként most sem, így végig robogtam a völgyön és máris a betonúton találtam magam, amiről lekanyarodva irányba vettem Visegrád utcáit. Sokat futottam erre, így gondolkodás nélkül haladtam végig a jól ismert utcán és jól megnéztem ismét a majdani frissítőpont helyét. Milyen érzés lesz vajon ideérni? 80 kilométer lesz addigra már a lábamban és még előttem lesz cirka 30 km. Ezt elgondolva már futottam is felfele a hőn szeretett Kálvárián, ahol az elmúlt hónapokban köszönőviszonyba kerültem a különböző stációkkal. Csak remélni tudom, hogy június 9-én az én stációm nem így fog majd festeni. Itt muszáj voltam nekivetkőzni, hiszen elég meleg idő köszöntött be ismét. Érdekes volt egyébként a május időjárást tekintve, hiszen a hétköznapok esősen, borúsan, relatíve hűvösen teltek, míg a szombatok mindig napos és meleg idővel robbantak be. Örültem neki az akklimatizálódás miatt, hiszen a nagy meleg azért nem annyira barátom. Eljött a Fellegvár, fent persze tömeggel és végre megtaláltam, hogy hol van ott fent vízvételi lehetőség. Most nem éltem vele, hanem máris kanyarodtam a betonra és értem oda a rétre, hogy megkezdjem utam a Pap-rét felé. Minden kanyart ismerősként üdvözöltem, hiszen sokat jártam erre. Viszonylag gyorsan el is értem azt a rétet, ami után egy szűkebb ösvényen haladva már oda is értem a Pap-rétre, ahol egy privát frissítést terveztünk. Újra húsleves volt porondon, valamint újratöltöttem üvegeimet ásványvízzel és ezúttal colával is. 

dscn3224.JPGMegérdemelt delírium a Pap-réten

Ez a mai utam nagyjából féltávja volt, így kellett is a frissítés, hiszen elég melegre sikerült az idő. Feltöltött állapotban indulhattam tovább, nagyon jól esett a leves a meleg lé ellenére is. Előtte héten már futottam erre, így pontosan tudtam a távolságokat és elég könnyedén futottam meg a Piros, majd Zölddel közös szakaszon vezető utat. Aztán eljött a Sárga, amin lefordulva nekiindultam a szerpentines lejtésnek a Hétvályús-forráshoz. Alapvetően tetszik ez a rész, tavaly a versenyen szétrúgtam az egyik ujjam egy kővel, így most figyeltem a lábam elé. Ennek ellenére majdnem estem egy csúnyát, már szinte láttam, ahogy a jobb karom szeli a földet a testem előtt, de ezúttal sikerült mentenem. Ugyebár 10-ből 9-szer általában sikerül és a 10. az május elején volt esedékes egy esős vasárnapon a sárban, úgyhogy most újraindult számlálóval a szerencse az ügyesség mellé szegődött.  A lefelén aztán utolértem egy férfi futótársat, aki kérdezte, hogy nem baj-e, ha mögöttem fut egy darabon. Kérdeztem, hogy szintén Hétvályús-forrás felé jön-e, mire mondta, hogy a Vöröskő felé. Oké, akkor egy felé megyünk. A forrásnál persze megálltunk töltekezni és megbeszéltük, hogy UTH pályabejáráson vagyunk mindketten, csak eltérő távra készülve. Aztán jött az emelkedés, amin elköszöntünk azzal, hogy más tempóban fogunk felfelé haladni. Nekiindultam, hisz egy hete jártam itt vasárnap, így tudtam, mit csinálok - ugye csukott szemmel is. Nos, itt bebizonyítottam magamnak ismét, hogy soha nem lehet eléggé ismerni valamit, hiszen valami okból kifolyólag jobbra navigáltam magam, le a Sárga körről. Egyszerűen nem értem az okát, mert annyira egyértelműen megy felfele ez az emelkedő, hogy nem lehet elvéteni. De, lehet. Egyszer csak gyanús lett, hogy mintha egy hete nem ilyen lett volna az út, sőt a jelzést se látom. Hmmm...megálltam szétnézni, út se előttem, se mögöttem, de még a futótársat se látom. Remek, csúszok visszafele, mindenütt kidőlt és korhadt fák és avar. Megálltam, hogy keressek valami támpontot, mert az se volt egyértelmű, hogy jobbra vagy balra tértem-e le. Aztán hangokat hallottam balról, mivel gyerekhang is volt köztük, így feltételeztem, hogy rendes úton haladók hangját hallom. Rögtön elindultam balra, keresztül mászva a kidőlt fákon, ágak között, míg végül elértem a Piros-Sárga közöst. Csak egy kicsivel voltam egyébként odébb, de nem értettem, hogy kerülhettem le az útról. Mindegy, örültem, hogy ismét a pályán vagyok és mentem a Vöröskő felé. Odaérve konstatáltam, hogy végre nincs itt senki, végre nem sietős, így szét tudok nézni rendesen! Akartam csinálni egy fotót a telefonommal (és ez volt a szerencsém!), amit erre a napra direkt előre tettem a jobb zsebbe. Nos, benyúltam a telefonért, de csak az üveg volt ott. Egy pillanatra megállt az idő és már nem csak tapogattam a semmit, hanem kerestem a szememmel is a telefonomat. Persze nem volt ott és véletlenségből a másik zsebben sem. Elhagytam a telefonom!!! Egy pillanat alatt átfutott rajtam mindenféle érzés és gyakorlatilag másodpercek alatt döntésre jutottam. Vissza azonnal a jelzetlen dzsindzsába, mert csak ott eshetett ki, amikor földbe túrt kezekkel próbáltam megakadályozni a lecsúszást. Nagyon megijedtem, mert pontosan tudtam, hogy esetleges annak lehetősége, hogy pontosan visszatalálok oda és ha igen, akkor is problémás lehet az avar alá esett tárgy meglátása. A Sárga kört majdnem elérve ért oda a futó férfi, akivel korábban találkoztam. Hezitálás nélkül megkértem, hogy jöjjön segíteni nekem megkeresni a telefonom, mert kiesett egy jelzetlen részen. Ő teljes természetességgel azonnal fordult velem vissza és jött segíteni, amiért nagyon hálás voltam Neki, hiszen tényleg hatalmas segítség volt! Kértem, hogy csörgesse a telefonomat, miközben érzésre próbáltam magam visszanavigálni arra a helyre, ahol szerintem kieshetett. Mentünk lefele árkon-bokron, hang semmi. Mondom, menjünk még lejjebb, arra a kidőlt fás részhez. Újra elkezdte csörgetni. Megálltunk. Hallottam valamit balra, gyors léptekkel indultam oldalt és egyre közelebb hallottam. A kidőlt fák között ott volt a földön a telefonom. Hatalmas megkönnyebbülés és persze hála érzése volt bennem. Ismét bebizonyosodott, hogy a futók nagyon jófej emberek. Sajnáltam kicsit, hogy visszarángattam őt magammal a bozótba, persze elvicceltük a dolgot, de mégiscsak megakasztottam az edzését. Együtt indultunk vissza a Vöröskőhöz, majd elköszöntünk egymástól és indultam tovább. A szétnézés ezt követően ismét elmaradt, valahogy nem éreztem a pillanatot, így haladtam is tovább. Gyors telefon, újabb privát frissítés megbeszélése az izgalmak után ezúttal a Skanzenhez. Elég sok időt vett igénybe, mire fejben rendezni tudtam soraim, talán teljesen nem is sikerült kisimítani az idegeim ezután. P+ jelzés nagyon nehezen ment, csak az járt a fejemben, hogy miért voltam ilyen figyelmetlen. Álló-réthez érve aztán letettem ennek gondolatát és az órámat figyeltem, mert a jelzetlen szakaszt úgy próbáltam belőni, hogy megnéztem a térkép szerint mekkora távolságra kéne jönnie innen. Felhúztam magam a Nyerges-hegyre és eljött az a látkép, amire szerintem mindenki vágyik már, mire ideér az UTH-n. Csak egy dolog jár a fejekben: "már csak 10 kilométer."

wp_20190525_13_01_42_pro.jpgInnen mindenki már csak azt az egyet akarja...

Itt egészen jó volt futni most, elképzeltem milyen lesz majd akkor...elképzeltem ahogy könnybe lábad a szemem, amikor erről a pontról lenézek és arra gondolok, hogy 10 kilométer és "finisher" leszek. Sikerült eltalálnom a jelzetlen letérést, aminek nagyon örültem, úgyhogy egész nagy élvezettel futottam rajta lefele és értem el a sorompót, ami biztossá tette, hogy jó úton haladok. Itt utolértem két embert, akik vidáman köszönve csak egy dolgot kérdeztek: "UTH bejárás?" Mondom: "az-az". Volt ezekben a találkozásokban valamiféle összekötő kapocs, egyfajta cinkos összemosolygás a készülő kemény menet előtt. Klassz volt ezt érezni. Pillanat alatt eljött a S+, majd a betonút. Élvezettel futottam meg és ismét ráfutottam a korábbi segítő futótársra, aki a Nyerges-hegyet kihagyta most edzéséből, így került végül elém. Megnyugtattam, hogy a Nyerges-hegy bizony nem ment össze tavaly óta. Eljött aztán a Skanzennél lévő főút, privát frissítésem, majd a pusztaság forrósága. Ez már tényleg a vége, mindjárt leérek a Szentlászlói útra, ami után már a Bükkös-patak partja jön. Két hete innen indultam és most itt vagyok újra. Legközelebb pedig már azon a napon jövök erre. Nem tudtam nem megemlékezni arról a pontról, ahol tavaly a biciklis kísérő állt...elmosolyodtam rajta és azon az érzésen, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy engem fog felvezetni a célig. Hihetetlen volt. 

Végig futottam a Bükkös-patak partján és ott találtam magam a korábbi kiindulóponton ismét. Ez az etap is megvolt, már tényleg csak két hét és élesben futok itt. 

dscn3246.JPGKicsit megtépázva, de törve nem az utolsó etap végén - 38 km; 1172 m

Egy rész maradt ki a bejáráskor, amit természetesen pótoltam, így a Lepence-Pilisszentlászló szakaszt is megnéztem magamnak. A Gyula-forrástól kellett volna indulni a sorompónál, de tavalyról emlékeztem, hogy ez a is kering mindenfele, így azt gondoltam, hogy a fatelepnél kerülök. Nos, ez az edzés így indult, ami jelenthetne jót, ez esetben hibázást vont maga után:

p1100523.JPGAzok a bizonyos biztos pontok: a térkép és az agy

Szóval arra gondoltam, hogy kicsit lentebbről indítom és a jelzetlen szélesebb útról megyek egyenesen felfelé, ami belevisz majd engem a Jenő-kunyhónál a Zöldbe. Alapvetően jól indult a terv, sőt ismerős részt is felfedezni véltem egy emelkedésben, de aztán valahogy ismeretlenbe csapott át a széles út. Elég hamar rá is jöttem a hiba forrására: volt egy kanyar, ahol egy út ment egyenesen és egy pedig kanyarodott jobbra. Természetesen egyenesen kellett volna menni, így a térképet elővéve nyugtáztam, hogy ez az út bizony a Spartacus-ösvény másik végén fog feljönni, ami már Pilisszentlászló határa. Egy pillanatig gondolkodtam, majd arra jutottam, hogy megfutom a Spartacus-ösvényt visszafele a kunyhóig, aztán megfordulok és visszafutok rajta. Így is tettem, szóval oda-vissza volt lehetőségem kiélvezni ezt a csodás panorámaösvényt.

dscn3257.JPGSpartacus-ösvény

Ezt követően futottam be Pilisszentlászlóra, ahol persze megint eszembe jutottak a tavalyi verseny képei. Ez a szakasz volt a legjobbam az Apátkúti-völggyel együtt úgy, hogy életemben akkor jártam ezeket az utakat először egyébként. Mély nyomot hagyott bennem persze, nem véletlenül járok erre azóta is. 

Nos, ezzel ténylegesen bejártam az egész UTH pályát, bár ugye két helyen nem találtam rá a hivatalos útra. Ebből a pilismaróti út tejesen új lesz számomra, a lepenceiről vannak emlékeim. Két hét múlva ilyenkor már a verseny is csak emlék lesz, de addig is szeretném még fejben megélni sokszor a hangolódás érzéseit. Vágyom a versenyt teljes testtel-lélekkel, ott akarok lenni a rajtban és szívni magamba az éjszakai erdő minden ingerét. Akarom látni a pirkadat színeit, a napkelte fényeit, a reggel hangjait. Remélem, hogy nem lesz nagyon meleg, de persze arra is fel vagyok készülve, ha igen.

Egy biztos: történjen bármi én azon leszek, hogy Szentendréről Szentendrére visszaérjek. Hogy mennyi idő alatt? Az már június 9-ei álom marad.